Az "elefánt nem felejt", villan át az agyamon a szlogen, amit apámtól hallottam gyakran, és eltökélt szándékom, hogy az elszenvedett sérelmet megosztom a közösségi oldalamon, amint hazaérek. Késő délután ülök fel újra egy piroskára, talán épp arra, ami faképnél hagyott néhány órával ezelőtt, és egy frissen vásárolt újságot lapozgatok. Egy, az állatkerti gondozók mindennapjairól szóló cikkből megtudom, az aprócska koalák súlyát minden héten mérni kell, mert nagyon "stresszérzékenyek", és ha bánatuk van, akkor fogynak. Érdekes, eddig is mély szimpátiát éreztem a bájos szőrmókok iránt, de most már biztos vagyok benne, hogy a reinkarnáció egy fázisában, valaha én is bájos koalalány lehettem, ami a stresszt és a fogyást illeti.
Hogy ember és állat között sokkal több hasonlóság van mint gondolnánk, arra jó példa, amikor Gergő fiam teste vizet ér, az úszás egészen egyéni technikáját felvonultatva, úgy szeli a habokat, akár egy pajkos delfin.
Az elefántok gondozója azt is elmesélte, hogy a közel 4 tonnás állatok ijedősek, ezért nagyon finoman kell bánni velük, a bizalom kapcsolatuk alapja. Ha valaki fizikailag bántalmazza őket, esetleg bármilyen sérelmet okoz nekik, azt őrzik magukban, és képesek akár évtizedeket is várni, hogy "bosszút" álljanak. Kivárják a legoptimálisabb pillanatot, és ormányukkal sarokba szorítják az embert. Nekem ez tetszik.
Mármint az elv, hogy nem hirtelen felindulásból, aljas indokkal vesznek "revansot", hanem okosan, türelmesen kifundálva, amikor a másik már nem számít rá.
Az ember, aki a természet része, és mára jócskán eltávolodott tőle, és azt hiszi magáról, hogy ő az evolúció csúcsa, olykor-olykor visszamehetne oda, csak szemlélődni. Az ember, aki - már rég nem a táplálékért -, de pénzért, hatalomért, áligazságokért, téveszmékért, elpusztítja fajtársait, élőhelyét, kiszolgáltatottá teszi a gyengébbet, aki éhezteti, magára hagyja kicsinyeit, az nem ember,- mondják.
De nem is állat, hiszen az nem tesz ilyet. Talán csak egy állat.
Az, amelyik az emberben lakik.
Pápai Ildikó
