Becsengető

Szeptember van, a nyár élmény dús eufóriáját már felváltotta az iskolakezdés körüli teendők sokasága, és az időjárás is gondoskodik róla, hogy a verőfényes napok szép emlékké halványodjanak. Itt a suli, és a szülői bizonytalanságok halmaza, számtalan, most még megválaszolatlan kérdés: hogyan bírja csemeténk az első osztályt, vajon megállja-e helyét a felső tagozaton, kapjon-e fejlesztést, mi legyen a sporttal vagy inkább loholjon plusz nyelvórákra délután?
Feladat, kötelezettség a gyereknek, logisztikai és anyagi teher a szülőnek. Miközben azon tűnődöm, miért nem nyert a pályázaton a mi iskolánk, meggyőzöm magam a heti két edzésről, az angol szakkörről, mert mégiscsak felvételiznie kell a gyereknek tavasszal. Számodra is ismerős indokok? A környezet által generált, és hibásan magunkévá tett hiedelmeinkből kiindulva úgy gondoljuk, ha nincs a gyereknek legalább háromféle különórája, akkor lemarad, kimarad, be sem kerül egy jobb iskolába. Kedves ismerősöm meséli, - aki gyermekkorát Németországban töltötte - hogy fia másodikos a  két tannyelvű általános iskolában, de a gyerek már tavaly arról panaszkodott, hogy unalmasak az órák, mert a tanító néni mindig rendre utasítja, ha előre szaladna az órai munkában. Öt éves lánya pedig heti két alkalommal "ovisuliba" jár, hogy esélyes legyen a budai elit iskola, első osztályára. Társadalmi elvárás, kortünet, túlzásba vitt szülői aggodalom? Nehéz erre válaszolni, mint ahogyan arra is, hogy a sajátos nevelési igényű, figyelemzavarral, tanulási nehézséggel, autizmussal diagnosztizált kisdiákok hol, és hogyan kapják meg a támogatást a hazai iskolarendszerben? Szülők tudnának erről mesélni. Azok, akiknek életében a diagnózis kézhezvételekor új időszámítás kezdődik. Szülők, akik egyedül, jobb esetben egymást támogatva bolyonganak a nevelési tanácsadók, fejlesztő terápiák labirintusában, hogy megtalálják azt a helyet, ahol valódi segítséget kapnak, és ahol gyermekük is örömmel végzi, a számára összeállított feladatokat. Nemrégiben olvastam Ranschburg Jenő egy híressé vált mondatát: "Szinte minden szülő odaadná az életét a gyerekéért, - de olyan kevesen hajlandók komoly áldozatot hozni érte."  Mire utalhatott pontosan a nagyszerű pszichológus? Nem tudom, de a mondat aktuálisabb, mint bármikor. A családok szinte erőn felül hoznak áldozatot, amikor igyekeznek lépést tartani a technikai fejlődés túlmisztifikált tárgyaival, közben megtalálni gyermekeik számára azt az iskolát, ami nemcsak oktat, de az éltre is "felkészít". Mégis, amikor az áldozatvállalásra gondolok, eszembe jut még valami: az odafigyelés. A feladat- és megfelelési kényszer nélküli együttlét a gyerekünkkel, gyermekeinkkel. Az idő, amikor csak rájuk figyelünk. Ha iskolát, iskola utáni elfoglaltságot, fejlesztő terápiát keresünk, alaposan tájékozódjunk, de ne a magunk hiányát igyekezzünk pótolni. Gondoljunk arra is, hogy az együtt töltött idő, a nekik ajándékozott figyelmünk, a közös játék, minden "különóránál" többet ér.
Pápai Ildikó
életvezetési tréner