Tíz nappal ezelőtt ott hagytam abba, hogy elindultam vacsorát főzni, és mindezt a délutáni kívánságműsor legjobb slágereire, így nemcsak az étel lett hamarabb készen, mint máskor, de az "ajánlott", napi 30 perc, közepes intenzitású mozgást is betuszkoltam a napirendembe. Kettő az egyben, mondhatnám magamtól elragadtatva, de erre semmi okom, mert azóta sem ismételtem meg,
sőt nyár óta nem tornáztam semmi itthoni, sem intézményes környezetben. Itthon esélye sincs az ügynek, engem a társaság és az edző jelenléte motivál, csak jussak el odáig.
Pedig számtalanszor olvasom, hogy éljünk egészségtudatosan, mozogjunk hetente legalább két alkalommal, ennyi kell a "szintentartáshoz", együnk több szezonális zöldséget, gyümölcsöt, kerüljük a szénhidrátot és a cukrot. Oké, száműztük a kenyeret és a fehér gyilkost, de akkor mégis mit együnk, hol vegyük meg, mikor készítsük el? Mit adjunk az óránként evő kamasznak, és az "egész nap nem ettem semmit" kezdetű mondattal haza eső férjnek?
A fogyasztói társadalom médiaüzenete, hogy fogyassz még többet, de maradj karcsú és egészséges, óriási terhet rak a nők nyakába, akár családban élnek, akár egyedül. A reklámok azt sugallják, hogy ideális alakú nők, makulátlan konyháikban, 5 perc alatt megfő a szuperfinom, és hipertápláló étel. A hétköznapok ennél jóval bonyolultabbak.
Mi lehetne ebben az ellentmondásos világban az arany középút?
Úgy gondolom, valahol ott lehet az igazság, hogy az egészség- és fiatalságmegörző taktikák és praktikák közben figyeljünk a testünk jelzéseire. Ő a legmegbízhatóbb barátunk életünk folyamán, és ha elfogadjuk, figyelünk az igényeire, megadjuk neki azt, amitől jól működik, attól kiegyensúlyozottabbak, energikusabbak, és akár szebbek is lehetünk. A szépség és a jó külső iránti vágy nem kizárólag a nők privilégiuma, de a férfivilág üzenetén túllépve, mégsem az a fontos, hogy kinek mekkora a mell-és csípőbősége, sokkal inkább a testi-lelki egyensúly. Személyiségünk egyedisége, adja azt az összképet, amilyennek a világ lát bennünket. Oscar Wilde, így ír erről az 1800-as évek végén: "Szeretem az amerikai nőket,mert elhiszik magukról, hogy szépek!" Mi ezt ma úgy nevezzük: önbizalom!
Pápai Ildikó
