Ehhez képest enyhe lefolyású depressziót diagnosztizálok magamon, elindítok egy mosást, és kizárólag két dologra tudok koncentrálni: 1. melyik középiskolába fogják felvenni nyolcadikos, modellszépségű, angyali lelkű, autista fiamat,
2. mikor kezdjem el a karácsonyi nagytakarítást? A két dolog fajsúlyossága meg sem közelíti egymást, mégis jelentős nyomást gyakorolnak az idegpályáimra. Az elsőre nehezebb a válasz, bár az biztos, nem versenyistállóba fogom vinni, de abból az iskolából, ami fel van készülve autista diákokra, négyet tudtam levadászni és meglátogatni az utóbbi napokban....szóval ezzel kelek, ezzel fekszem, a kettő között pedig ott az élet.
Egy kedves barátnőm hívott fel azzal, mintha a kiégés jeleit vélné felfedezni magán, pedig még csak most jön az év végi hajrá. Kicsit sajnáltuk magunkat, és abban egyeztünk meg, hogy jogunk van szarul érezni magunkat, nagyjából két napig.
Miért is? Mert a világ változik, a klasszikus női szerepek alig. "A nőnek a tűzhely mellett(is) a helye"- tartja az idézet, és ha a fiam az apjával akar csavarogni menni, akkor csak annyit mond: "Anya, Te maradj itthon főzni!" - ugye milyen érdekes? Akár azt is mondhatná, hogy maradjak itthon olvasni! Szóval ma már senki nem kényszerít minket semmire, de a nő, aki karriert akar, annak bűntudata van, a családanya, aki otthon szeretne maradni, értéktelennek érzi magát, a középkorú pedig úgy hajt, mint egy öszvér, hogy hasznosnak, értékesnek tartsák. És mindennek ellenére tudjuk, hogy a nő a család szíve, lelke, aki megtölti színekkel a hétköznapokat, megtölti csillogással az ünnepeket. Anyák, nagymamák, dédmamák ősereje ez, ami még a legnehezebb napokban sem hagy el bennünket. Ez a női erő, ami velünk van.
Pápai Ildikó
