Példát is hoztak fel, a közelmúltban egy amerikai család étteremben vacsorázott, mikor óvodáskorú csemetéjük vélhetően elunta a várakozást - ami óvodásoknál nem jellemhiba -, és bömbölni kezdett. A szülőknek nem sikerült a földön vergődő gyermeket megnyugtatni, így az étterem tulajdonosa megregulázta a kiskorút, mire az elhallgatott. A szülők feltették az esetet közösségi oldalukra, mire a kommentelők többsége felháborodottan úgy reagált,hogy a szülők helyett senki ne próbálja "nevelni" a gyereket.
A jelenség - akinek gyereke van jól tudja - önmagában is megosztó, de most jön a rádióbeszélgetés sava-borsa: az egyik, még gyermektelen műsorvezető szerint, ha egyes nyilvános helyekre nem lehet bemenni kutyával, sőt már a dohányosok is ki vannak rekesztve, akkor miért ne lehetne kitiltani a kisgyerekeseket is bizonyos közösségi terekről? Egyenes adásban még azt is elárulta nekünk, hogy őt nagyon idegesítik a szupermarketekben szaladgáló zabolátlan kisördögök.
A műsor hallgatóinak véleményét nem áll módomban közölni, de a saját véleményemet igen. Ha az egoizmusra - értelmező szótár szerinti jelentésében - úgy tekintünk, mint olyan életvitelre, ahol saját, önös érdekeinket a másik ember, és a közösség elé helyezzük, akkor a műsorvezető gondolatfüzérében érzek némi önzést! Az egocentrikusság azonban gyermekkorunk óta elkísér bennünket, akkor jelenik meg legtisztább formájában, amikor miénk az egész világ, és nem osztozunk senkivel a kisautóinkon és a babáinkon sem.
De szülőként önző vagyok-e, ha bébicsősz híján szeretnék elmenni a párommal vacsorázni? Egoista vagyok-e, ha ingerült leszek a sok, viháncoló kamasztól a metrón, és a lassan cammogó idős emberektől a boltban, és ha irritálnak a szülői szerepről vajmi keveset tudó, diszkriminatív megjegyzéseket puffogtató műsorvezetők, akkor egoista vagyok-e, vagy csak több empátiára vágyom?
A coaching módszertana szerint az egészséges, magát ismerő, egyensúlyra törekvő felnőtt ember "egoizmusa" az önös érdekektől eltávolodva, a közösség felé is működik. Az érett felnőtt igényli az egyenrangú kapcsolatokat, osztozik mások örömeiben, de meglátja a másikban az esendőt és segít, nem ítélkezik. Ha erre nem vagyunk képesek, a világ valóban megérett egy radikális változásra.
Pápai Ildikó
életvezetési tréner
