SZERETEM-E AZT, AKI VAGYOK?

Az ünnepek előtti feszített tempóban  hirtelen megállásra késztetett valami fránya vírus, de nevezhetjük akár kimerülésnek is. Nagyon megijedtem, amikor a tükörből egy sápadt, gyűrött arc nézett vissza, és erőtlen tagjaimmal visszakívánkoztam a puha párnák közé. Sejtelmem sem volt, hogyan fogom így elővarázsolni a Karácsonyt? Az Univerzumnak megállás nélkül küldtem segélykérő üzeneteket arról, hogy nekem most nincs időm gyengélkedni, kacsát kell sütnöm, csodát kell tennem, legyen olyan jó, és küldje az erőt. A kért muníció megérkezett, mert egy kiadós alvás után ott folytattam a pörgést, ahol abbahagytam. Egy kérdés azonban befészkelte magát a gondolataimba:
"Elég jól bánok magammal?"

 Mert viszontlátni a tükörképünket, sokszor embert próbáló érzés. Arcunkon, testünkön nyomot hagy az idő, mindaz, amit teszünk, és az is, amit nem, -például ha fizikálisan és mentálisan is elhanyagoljuk magunkat. De, megmutatja azt is, hogyan vélekedek magamról, és az vagyok-e, aki néhány évtizeddel ezelőtt lenni szerettem volna vagy felnőtt életemben is, inkább mások elvárásainak próbálok megfelelni?
Veit Lindau, coach írja Fogadj örök hűséget magadnak című könyvében, hogy "Ha például ma belenézel a tükörbe, akkor nem a valós képedet látod, hanem azt, amiben hiszel." 
A coach még arra hívja fel a figyelmet, hogy ha bedőlünk akár a múltból, vagy a környezetünkből eredő téves címkéknek, oda vezet, hogy nem merünk azzá válni, akivé szeretnénk. 
"Kívülre figyelünk, ahelyett hogy belülre néznénk!"

Értékes, egyedi és szerethető vagy!
Ha jól akarunk bánni magunkkal, akkor ismerjük meg a határainkat. Engedjük felszínre az érzéseinket a vágyainkat, ne nyomjuk el ezeket csak azért, mert nem felelnek meg a külvilág elvárásainak. Úgy, ahogyan egy reggeli gerinctorna utána az öltözőben, egy vagány negyvenes telefonon közölte a fiával, hogy a héten nem főz, ne keressék a meleg kaját, oldják meg. Amikor kinyomta a telefont, még hozzátette, csakúgy magának, hogy ő nem "rabszolga". Néhány másodperc néma csend után mi, a többiek, lelkes helyeslésbe fogtunk, hiszen nyilván végigfőzte-terítette-mosogatta az ünnepeket, igyekezett az "elvárásoknak" megfelelni, miközben akár jól is érezhette magát, de mára kimerült.
Tehát ne várjuk meg, amíg félájultan esünk ki a mókuskerékből, nyugodtan kapcsoljuk ki a feladat-üzemmódot, vegyünk példát Micimackóról, aki lelkifurdalás nélkül képes csinálni a semmit. Mert, ebben a látszólagos semmittevésben átváltunk egy lassabb, önmagunkra figyelő működésbe, egyszerűen hagyjuk magunkat olyannak lenni, amilyenek vagyunk. Ha szomorúak, akkor adjunk teret a szomorúságnak, ha egy nehéz helyzetben nem tudunk dűlőre jutni, vállaljuk fel, kérjünk segítséget, ne akarjunk mindenáron "erősek" lenni, mert tökéletesen lemeríti az energiáinkat.

Becsüljük meg magunkat!
És ha öröm ér bennünket, - legyen szó bármilyen apróságról vagy világmegváltó tettekről -,  akkor ünnepeljünk!  Egy mennyei sütivel, egy rég áhított kiegészítővel, könyvvel, színházjeggyel, motoros láncfűrésszel vagy egy repüléssel Budapest felett, másodpilótaként, mert ilyet is lehet!
És ahogy Oscar Wilde mondja:
"Megszeretni önmagunkat egy életre szóló románc kezdete."

Pápai Ildikó
életvezetési tréner
idobenvagy.com