OTTHONTANULÁS - EGYRE NÉPSZERŰBB!

Rengeteg előítélet van a köztudatban az otthontanulásról. Az otthontanuló gyereket a közvélekedés antiszociálisnak, deviánsnak, öntörvényűnek, esetleg zavart személyiségűnek tart, aki veszélyezteti a közösség iskolai előrehaladását. A szülőket különcöknek, társadalmi normákat elutasítókként emlegetik. Engem is ért támadás távolabbi családtagoktól, barátoktól és sokszor magyarázkodni, védekezni kényszerültem. "- kezdi történetüket Krisztina.
Hiányzó információk - Téves megítélés
Az "unschooling" vagy "homeschool", ahogy Nyugat-Európa szerte nevezik, komoly történelmi múltra tekint vissza, hiszen a műveltebb, nemesi családokban házi tanítók őrködtek a gyerekek tudása felett, és számos külföldi és hazai író, költő, művész magánúton végezte el elemi vagy magasabb iskoláit, pl: Vörösmarty Mihály, Eötvös Lóránd, Weöres Sándor és még sokan mások. Korunk legismertebb és legsikeresebb magántanulója Rapport Richárd, minden idők 5. legfiatalabb sakknagymestere, aki 10 éves kora óta "otthontanuló".

"Első gyermekem állami iskolában tanult, fel sem merült még az alternatív oktatás gondolata sem. Lányunk, Dalma, sajnos oxigénhiánnyal született, és az ebből eredő fejlődési rendellenességek, és az epilepszia miatt, sajátos nevelési igény státuszt kapott. Az iskoláskorra világosan látszott, nem illeszthető be egyetlen intézményi keretbe sem. Több szakvéleménnyel a kezünkben, saját elhatározásból az otthontanulás mellett döntöttünk."
Ki lehet magántanuló?
A 2011.évi CXC törvény hatályos módosítása szerint:
(6)167 Az iskola igazgatója, a gyámhatóság és a gyermekjóléti szolgálat véleményének kikérése után dönt arról, hogy a tanuló a tankötelezettségének magántanulóként tehet eleget. 
50.§.(1)....az, akit felmentettek a kötelező tanórai foglalkozásokon való részvétel alól, az igazgató által meghatározott időben és módon ad számot tudásáról.

Az otthontanulást nemcsak egészségügyi okokból lehet választani. Sok család tapasztalja, hogy a mai oktatási struktúrában, és követelményrendszer mellett a gyermek túl van terhelve, szorong, számtalan kudarc éri, nem tud a képességei mentén haladni. Szép példák vannak szülőcsoportokról, akik egymást segítve alakítják ki a gyerekek számára leginkább testhezálló módszereket, és közben a közösségi együttlét sem marad ki az életükből.

"Nagyon bizonytalan voltam én is az elején, nehéz volt elindulni. Ilyenkor szükség van egy tapasztalt pedagógusra, aki ismeri a gyereket, akivel össze lehet állítani az egyéni tanrendet. Mi szerencsére megtaláltuk "Éva néninket", aki egyengeti az utunkat, biztat, türelemre int, és figyelmeztet, ha túl magasra tenném a mércét." - folytatja Krisztina.
-Nem fárasztó a mindennapos készülés?
De, fárasztó. Feladatlapokat gyártani, vagy ha egy módszerrel nem boldogulunk, próbálkozni mással, kreatívan gondolkozni, hogy a gyereket is tudjam inspirálni. Közben arra gondolok,hogy mégis jó, mert a saját ütemében haladhat, nincs sürgetés, megfelelési kényszer, stressz. Hozzáteszem, egy ilyen élethelyzetben az anya kiesik a rendszerből, így az apa nyújtja az anyagi biztonságot, a hátteret, a gyerek fejlesztéséhez.-
Krisztina azt is elmeséli, mennyi segítséget nyújtottak számára kezdetben a külföldi weboldalak, majd az itthoni fórumok, közösségek, ahol sortárs szülőkkel oszthatta meg tapasztalatait. Rácsodálkozott, mennyire népszerű ez a tanulási forma tőlünk nyugatabbra, ahol tanulópárok, tanulócsoportok szerveződnek és az állam teljesen elfogadottnak tekinti, hogy szülők döntenek nemcsak fogyatékkal élő, de egészséges gyermekeik otthon oktatásáról is.

A mai iskolarendszer kisebb-nagyobb hiányosságaival mi is naponta szembesülünk, akár kicsi, akár nagyobb gyerekünk van. Egyes tanulóknak szükségük van a kötött órarendre, szabálykövetésre, és jól veszik az akadályokat, de sok gyerek magához képest alul teljesít az "uniformizált" környezetben.
Hogy mi lehet ebből a kiút, milyen megoldás létezik a családok számára, azt Vekerdy Tamás néhány éve már kitűnően megfogalmazta:
"Keresek a gyerekemnek egy olyan iskolát, amelyik nekem tetszik. Ha kell, iskolát alapítok - az Európai Unióban ugyanis az iskolaalapítás szabad -, de ha kell, magántanulóvá teszem. Támogatom a gyerekemet, a cinkosa vagyok, mert a gyerekek motiváltak, de nem feltétlenül arra, amit az iskolában akarnak tőlük."

hasznos oldalak: otthontanulok.hu

Pápai Ildikó
életvezetési tréner

SZÜLŐI REFELEXIÓK SOROZATUNK - 5.RÉSZ

"A terápiás célokon túl, Dorka kedvenc sportja lett az úszás!"


Dorka lányom 8 éves, 610 grammal, végtaghiánnyal, csontfejlődési rendellenességgel és légzőszervi problémákkal született a terhesség 28. hetére.
Az orvosok javaslatára az úszást választottuk kezdő sportnak. Nem a sportolás vezérelt minket kezdetben, hanem a víz komplex terápiás hatása, ami egyszerre fejlesztette az izomzatát, keringési- és idegrendszerét. Most már hatodik éve úszik rendszeresen, ami a fejlődési rendellenességeinek hihetetlenül jót tett/tesz!
A Mikuszi suli foglalkozásain mindezt szem előtt tartva hihetetlen rugalmasan, kedvesen, de mégis határozottan foglalkoznak Dorkával korának, és problémáinak teljes figyelembevétele mellett.
Az évek alatt voltak műtétek, betegségek miatti hosszabb kihagyások, melyek hatása sajnos mindig érezhető volt, mert állapota visszaesett. Amint az úszást újra kezdtük, megint javult a tartása és erőnléte. A speciális problémákkal személyre szabottan foglalkoznak és teljes figyelmet szentelnek annak fejlesztésére, amire szükség van.
 Mi személy szerint nagyon sokat köszönhetünk Ancsának, aki nagyon sokáig foglalkozott Dorkával. Szeretném megemlíteni azt is, hogy a szeretetteljes, játékos foglalkozások nagy mértékben hozzájárultak, hogy a terápiás célon túl, máig kedvenc sportjának tartja Dorka az úszást. Mára már remekül úszik, de még mindig Mikuszi tagok vagyunk. 
Végül, de nem utolsó sorban említeném, hogy az orvosok meg vannak elégedve a jelentős javulással.
Mérhetetlen hálával és köszönettel tartozunk a sulinak, mert nélkülük nem tartanánk ott, ahol vagyunk.
Bárkinek bátran, és tiszta szívvel ajánlom őket!

Pataki Eszter
édesanya

SZÜLŐI REFLEXIÓK SOROZATUNK 1.

"Kéz a kézen" - avagy bizalom a vízben és a parton


Ha értelmi vagy mozgássérült gyermeked van, jól ismered a terápiák, fejlesztő foglalkozások labirintusát, és a hosszú utat, amíg megtalálod azt a helyet, ahol a szakmai hozzáértésen túl megkapod azt is, amit úgy hívnak: bizalom. Bizalomra, empátiára pedig a gyereknél jobban talán csak mi, szülők vágyunk, amikor gyermekünket másokra bízzuk.
És hogy létezik ilyen hely, ahol az empátia mellett még a mosolyunkról is gondoskodnak, arról Panka édesanyja, Klára mesél:

Pankával 5 éves kora óta járunk a Mikuszi Suliba, először Petrához, és most Mikához. Szakemberként és szülőként is volt alkalmam számos fejlesztő helyen járni korábban. Bátran mondhatom, hogy Mikáék minden szempontból magasra teszik a mércét, legyen szó az oktatás színvonaláról vagy a kollégák gyermekekkel szembeni hangvételéről. 
Magam részéről mindig ellenszenvvel viseltettem az úszómesterek iránt, mert a szokványos kép élt bennem: mester a partról dirigál, gyerek küszködik a vízben, mester ordít, gyerek szenved, szülő feszül, izzad a parton, a végeredmény pedig nulla. 
A Mikuszinál először is vízben dolgoznak a gyerekekkel együtt, amíg csak szükség van rá. Kezdetben "kéz a kézen" módszerrel, ami különösen az autista gyerekek esetében fontos, mivel náluk nagyon gyakori az érzékelési probléma.
Fantasztikusan jó hangulatúak az óráik, akárcsak nyári táboraik, ahol megoldják a különleges gyermekek egyénre szabott megsegítését is, nincs számukra lehetetlen helyzet!!

Csak ajánlani tudom azoknak a szülőknek, akik gyermekeiknek egyénre szabott úszásoktatást, fejlesztést szeretnének, nem mellékesen, nagyon jó hangulatban. Remélem elég bizonyíték, hogy immár 15 éve isszuk és szeljük a Dagály vizét, egy éve pedig már partról kapja az instrukciókat Pankám is, de Mika még mindig nem ordít.....
És hogyan látja az órákat Panka?
Mikához egészen kicsi korom óta járok. Mindig nagyon jó vele dolgozni. Nehéz időket is végig csinált velem. 
Nagy szeretettel, és óriási elfogadással áll mellettem.

Kedves Olvasóink! A szülők és gyerekek véleményével a jövőben rendszeresen jelentkezünk! Facebook oldalukon szívesen várjuk kérdéseiket, véleményüket, észrevételeiket!!
Pápai Ildikó

HOGYAN TALÁLJUNK ISKOLÁT SNI GYERMEKÜNKNEK?

A kérdésre sokféle válasz lehetséges, a legkifejezőbb talán az, hogy hosszas, és alapos kutatás, információszerzés, iskolai nyílt nap megtekintése után. Jó ha tudod, szülőként, ebben munkában, szinte csak magadra számíthatsz.
 Múlt heti írásomban kitértem arra, hogy a sajátos nevelési igény megállapítása vagy annak kizárása a tanulási képességet vizsgáló szakértői bizottságok feladata. Ezen túlmenően a gyermek figyelemmel kísérése, időszakonkénti felülvizsgálata, számára iskola kijelölése, sőt a bizottság kéri is, hogy pl. intézményváltásnál vegyük fel velük a kapcsolatot. És hogyan történik mindez a gyakorlatban, azt saját példánkkal tudom szemléltetni:

A beiskolázás még egy egészségesen fejlődő gyermek esetében sem könnyű. Kiválasztani a legjobb, legközelebbi iskolát, a legkedvesebb tanító nénit, nagyon nehéz feladat. Egy SNI gyermek esetében ennél jóval bonyolultabb. Annak idején,  nyolc évvel ezelőtt a szakértői bizottság kérdése az volt, hogy találtam-e alapfokú intézményt a gyermekemnek? Igyekvő szülőként persze találtam, - a drámaian szűk keresztmetszetből -, lakóhelyünkhöz közeli, gyógypedagógia, módszertani intézményt. A bizottságot képviselő gyógypedagógus hölgy ennek örült, és ő sem tudott volna ennél jobbat javasolni, - mondta. Hogy mindez megismétlődik néhány évvel később, azt nem sejtettem.
A hetedik évfolyam végén elkezdtem a középfokú iskolák feltérképezését. Egy speciális általánosból az útlevél jobbára a szakiskolákig elegendő, de természetesen van példa arra, hogy egy gyermek képes középiskolába bekerülni, és bent maradni. 
Gergő fiam ép értelmű, autizmussal élő gyermek, aki a tanulásban akadályozottak tanterve szerint tanult 8 éven át, de ezt a szintet messze meghaladta teljesítményében. Szülőként úgy gondolom, jár neki egy esély a gimnáziumba való bekerülésre, és ott majd lesz módja bizonyítani.
Az iskola nyílt napján, idén ősszel elmondták, hogy felvételi beszélgetésen fogják eldönteni, hogy a gyermek alkalmas-e a beiskolázásra, de a szakértői bizottság friss szakértői véleményét hozzuk magunkkal a felvételire. Mivel csak a 6. osztályban készült szakvélemény volt a birtokomban, 2015 januárjában írtam egy levelet a kerületileg illetékes bizottságnak, hogy a középiskolai felvételi okán, kérem hozzák előbbre a fiam 2015 év végi felülvizsgálatának időpontját, és egyben kértem, hogy a továbbtanulási esélyek tisztázásában konzultálhassak velük. Egy héttel később megkaptam a választ, mely szerint nem áll módjukban előre hozni a vizsgálatot, minden időpontjuk foglalt, de egy konzultációra tudnak fogadni. Néhány héttel később, a beszélgetésen elmondtam a gyógypedagógusnak, hogy ezt az iskolát találtam, mi a véleménye? Továbbá egy hónap múlva felvételi lesz, mégis meg kéne vizsgálni a gyereket még az előtt. A hölgy kedvesen megnyugtatott, hogy nagyon felkészült vagyok, biztosan a legjobb helyet találtam a gyerekem számára,  és a középiskolákra nekik igazán nincs rálátásuk, mert csak 16 éves korig vizsgálnak. Az intézményeknek pedig el kell fogadni a két évvel korábbi szakvéleményt is. Fél órán belül végeztünk. Hazáig azon tűnődtem, miért kell elfogadni valamit, ami nem mutat reális képet? Hiszen a gyerekek két év alatt meglehetősen sokat képesek változni. Vagy nem?
 Autista gyermekem a februári felvételi vizsgán meglepően jól szerepelt. A felvételiztető tanárok kérték a friss szakvéleményt, ami nem volt nálam. Két hét múlva megérkezett a levél, hogy Gergőt felvették a gimnázium 9. évfolyamára.
Túl a ballagáson, még a nyaralás előtt, a beiratkozáson kérték ismét  a szakértői véleményt, amelyben az áll, hogy Gergő együttnevelését javasolják, tehát integrálható egy -autizmusra jogosult -, többségi iskolába. Mivel ez a papír, a fenti okok miatt nem volt nálunk, így nem iratkozhattunk be, még az érvényes felvételi ellenére sem. Ekkor majdnem sírtam.
Az igazgató biztosított róla, hogy amennyiben behozom a szakvéleményt a nyár folyamán, beiratkozhat a gyerek. Másnap, június 24-én egy hosszabb levelet írtam a szakértői bizottságnak, hogy tisztelettel kérem, hozzák előbbre a vizsgálatot, mert a szakvélemény hiányában nem vehetik fel a gyereket, ne hagyjanak bennünket bizonytalanságban. Két héttel később érkezett a válasz, amelyben egy augusztus 4-i vizsgálati időpontot kaptunk, mindazok után, hogy 2015. januárja óta könyörögtem szóban, írásban egy korábbi időpontért. Szóban forgó napon, az épület teljes felújítása kellős közepén, betonkalapács zúgása mellett a gyerekem egy órás tesztelésre került. A vizsgálat eredménye nem volt túl fényes. A gyógypedagógus csodálkozva hallgatta,hogy gimnáziumba vinném a gyerekemet, akit már fel is vettek, már csak ez a papír hiányzik a boldogságunkhoz. Kifejtette, hogy a vizsgálat alapján Gergő nem érett a gimnáziumi színvonalhoz és tempóhoz való felzárkózásra, de ha az iskola vállalja, akkor próbáljuk meg. Mivel másnap indultunk nyaralni, kértem, minél előbb küldje el a szakvéleményt. Így szomorkásan, B-terv nélkül, negatív gondolatokkal átjárva próbáltuk csodálni az osztrák hegyeket. .Egy héttel később megkaptuk a szakvéleményt, amely még mindig nem volt tökéletesen megszövegezve a gimnázium számára. Egy újabb körtelefon, egy újabb kérés, újabb magyarázkodás.
A Gergőt vizsgáló gyógypedagógusnak volt még egy próbálkozása, hogy éljek fellebbezéssel a szakértői véleménnyel kapcsolatban, de akkor már csak egy megoldás volt számomra elfogadható, hogy végre beírathassam a fiamat egy olyan iskolába amit én találtam, ahová felvették,  ahová járnak autizmussal élő diákok, ahol van a problémára forgatókönyv, van fogadókészség, van kis létszámú osztály, van esély!!!!!
Végül, 2015. augusztus 24-én hivatalosan is az iskola tanulója lett.
És ebben a történetben nem a hosszú bizonytalanság volt a legszomorúbb, hanem a "különleges indok", nevezetesen egy autizmussal élő fiatal, - aki kimeríti a SNI fogalmát - iskolaváltása, és a szülők teljes magára hagyása.
Nem hibáztatok senkit, a bizottságokban dolgozó, túlterhelt gyógypedagógusokat legkevésbé. Mi 12 éve, a diagnózis óta vagyunk ebben a rendszerben, és  úgy érzékelem, az elmúlt években semmi nem változott. A vizsgálóban évről-évre ugyanazok az özönvíz előtti székek,  a kopott, kerék nélküli kisautók, ragacsos-piszkos építőkockák, kitört hegyű színes ceruzák, és megtépázott, szamárfüles mesekönyvek várják a vizsgálatra érkező, és szorongva várakozó kicsi-és nagyobb gyerekeket.
Valaki mondja meg, mikor lesz változás?

Pápai Ildikó
életvezetési tréner